Településtörténet

A község településtörténete a bronzkorra nyúlik vissza. Vatya pusztán terült el az a temető, mely névadó lelőhelye volt a bronzkori kultúrának. 1909-ben Kada Elek irányításával 364 urnasírt tártak fel. A "Vatyai kultúra" hazai területen alakult ki az i.e. 1600 körüli időkben. Legnagyobb kiterjedése idején a magyar medence középső részét töltötte ki.

A honfoglalás után a XI-XIII. században alakult ki az a már magyar település, melyet 1302-ben Vatha néven említ egy oklevél. A későbbi Vatya jelentősebb falunak számított, templommal is rendelkezett.

A török megszállás alatt az 1590-ben kitört "hosszú háború" következtében a falu teljesen elpusztult, elnéptelenedett. A későbbi időkben a tanyás település volt jellemző Vatya pusztára. A tulajdonosok földjeit bérlők művelték. A lakosság létszáma 1870-ben 519 fő volt.

Az 1890-es években Vatya puszta nagyobb részét magában foglaló magánbirtok csődbe jutása folytán a birtokot felosztják. A Pótharaszti határ menti területen, a Nagykőrösi út két oldalán 125 db 1200 m2-es házhelyet mértek ki. A törökdúlás után kb. 300 évvel később létrejött település Lengyelfalva néven vált ismertté és közigazgatásilag Újhartyánhoz tartozott. Nevét a birtokot felosztó részvénytársaság igazgatójáról, Lengyel Zoltánról kapta. A betelepült népesség a közeli és távolabbi községek lakosságából származott.

1922-ben a földreform keretében házhelyeket is kiosztottak. A község egy új teleppel bővült, mely a településhez kapcsolódott, de a közigazgatási határon kívül Pótharaszt területén. A terület átcsatolásához a Vármegye nem járult hozzá.

Az 1945. évi földreform alkalmával a község 1010 kh földet kapott kiosztásra, Pusztavacs és nagyobbrészt Pótharaszt-puszta területéből. Az új képviselő-testület az addig Újhartyán közigazgatása alá tartozó települést és a Nyáregyházához tartozó részeket önálló községgé nyilvánította, mely határozatot a Belügyminiszter 1946-ban "Lengyelfalva, Újtelep, Vatya puszta lakott helyek községgé alakulását engedélyezte." Határoztak arról is, hogy a község nevét Újlengyel-re változtatják, amit a Belügyminiszter 1947-ben hagyott jóvá.

Az első jelentős építkezést a helyi Római Katolikus Leányegyház indította el 1948-ban. Az imaház építése állami segítség nélkül, a helyi és környékbeli hívek adományaiból, a helyi lakosság önkéntes munkájával 1952-re olyan készültségi fokot ért el, hogy a hívek használatba vehették.

A II. Világháború alatt leszerelt elektromos hálózat helyett a község csak 1955-ben kapott újra villanyt.

A helyi infrastuktúra kialakítása 1958-ban indult, állami segítséggel és a lakosság jelentős önkéntes munkájával jött létre.

A kollektivizálás hatására megnőtt a bejáró dolgozók létszáma és ezzel egyidőben megkezdődött a fiatalok elvándorlása. További hátrányt jelentettek a község fejlődése szempontjából a kötelező integrációk, a tanács és a szakszövetkezet Újhartyánhoz csatolása. A kényszertársulások nem találkoztak a lakosság egyetértésével, így 1990-ben nem volt kérdéses az önállóság visszaállítása. A község fejlődése azóta is folyamatos, minden szükséges közintézménnyel rendelkezik. Egyre több a beköltöző, így a népesség létszáma várhatóan gyarapodni fog.

A két nagyforgalmú autóút – a közeli M5-ös és a távolabbi 4.sz. – között elterülő község könnyen elérhető még a közvetlen fővárosi autóbuszjárattal és a pilisi elektromos vasúttal is. Határában terül el a pótharaszti borókás védett erdő és a középkori mezőváros templomának romja.

Erdős, ligetes, szép környezetéért érdemes felkeresni a csendes, rendezett községet.

Újlengyel, 2000. október 30.

Méhész György